Ryoga

2009. febr. 8.

A világ olyan hely, ahol tényleg semmi sem biztos. Sajnos sosem tudhatjuk azt sem, hogy mikor beszélünk utoljára valakivel. Könnyen lehet, hogy bármelyik beszélgetésünk, vagy bármelyik éjszakánk, esetleg bármelyik csókunk az utolsó. Ezért barátom, azt javaslom neked, hogy mindenbe úgy kezdj bele, mintha most csinálhatnád utoljára. Tűzzel és szenvedéllyel, szikrázó tekintettel nézd, ha olyannal beszélsz, aki kedves számodra. Minden esély az utolsó.

Én nem hittem el, hogy nem szeretsz, amikor felültél a vonatra. Ha tudtam volna, és bárcsak tudtam volna, hogy tényleg többé nem engeded, úgy csókoltalak volna, mint egy éhes oroszlán... Ezermilliónyi tonna szerelem volt akkor még bennem. Azt mind az ajkadon hagytam volna. Talán el sem tudtál volna úgy hagyni. El sem indult volna a vonat. Lerobbant volna a szétszakadó világ súlya allatt, fütyülve, visítva, mint egy gőzmodony, és fémszilánkokra pattantak volna a kerekei. Hármat pördülve az égbe repült volna. De ennek nem így kellett lennie.

Most rám vár talán valaki, hogy igazán szeressem és megtanítsam újra a boldogságra. Tele vagyok erővel és gyengédséggel. Kész vagyok mindenem odaadni. És nem keveset ajánlok, itt vagyok én. Nézz rám, látod, bízhatsz bennem. Itt a mosolyom, a kezem, a tekintetem. Senki, de senki nem tud ennél többet adni. Ezt soha nem fogod megbánni!

2009. febr. 8. 23:25| ryoga |

2009. febr. 4.

Borzasztóan nehéz így egyedül. Annyi minden hiányzik, amit csak egy szerelem adhat meg. Tipikusan az-az érzés jött elő belőlem, amikor hiába vagy körbevéve emberekkel, mégis magányosnak érzed magad. Jóllehet, van olyan ember, akire rázúdíthatnám az összes titkom, a múltaméit, a jelenéit, a jövőnek szánt vágyaimat, meg is hallgatnák, talán többen is, sőt olyan is van akit érdekelne. Kapok kedves szavakat, kedves mosolyt, nem mondhatom, hogy nem foglalkoznak velem, nem mondhatom, hogy nem csinálhatom éppen, amit szeretek. Táncolok, énekelek, szerepelek. Van mivel foglalkoznom, van egy gyönyörű, dögös gitárom. S ugyanez elmondható egy lányról is, akivel szintén hangolódunk, egymásra. Mégis olyan pofátlanul fáj a szívem tájéka, hogy legszívesebben a metro elé vetném magam. Néha a hülye üres tekintemmel csak bámulom a közeledő fényeit, és érzem, hogy a lelkem már bedől elé a sínpárra, ám a testem visszatartja. Dehogyis, sose lennék öngyilkos, miattad meg aztán pláne nem! Életerős szerelemvágyó ember voltam mióta csak felcseperedtem, s most a fiatalságom utolsó éveiben elvesztettem a lelkem társát, aki megfékezte bennem ennek a szar világnak a teljes értelmetlenségének elharapódzását.
Elvégre mi az értelme? Semmi! Az az értelme, hogy legyen valaki, aki mellett efelejted, hogy nincs értelme. Te voltál az értelme! Mit nekem a vágyaim kielégítése. Siker, meg szex, meg szenvedélyes csókok meg hasonlók, meg a gitárom is így önmagában. Tovább lehet így élni napról napra, lehet szerezni újabb trófeáékat, vagy kielégíteni újabb vágyakat. De nincs értelme, mindent felülír egyetlen hiány, ha van szerelmed, aki viszont szeret, lehetsz a világ koldusa mégis úgy érzed van értelme. Ha nincsen lehetsz a világ királya, mégis úgy érzed, értelmetlen. Nem tudom, mért van így, de a zsigereimben érzem, hogy így van.
És ő, ó te. Tegnap még csókolsz egy lépcsőházban, mint valami kisikolás, bújsz hozzám, őrjöng a tekinteted, ma meg hozzám se érsz és azt kérdezed "Bajod van?". Persze, hogy bajom van, NANÁ, hogy bajom van! Az értelmetlenség a bajom, hogy tegnap még úgy ma meg így. A bizonytalanság a bajom! A nincstelenség a bajom, az a bajom, hogy megőrjít a gondolat, hogy bármim van is, egyik napról a másikra elveszhetem. Sőt, amikor van, lehet akkor sem az enyém. Nekem tényleg összetört a szívem. Nem követel, nem alkot, alig reménykedik, fél mindentől. Szeretni se mer, csak becsapják, egyiknap viszonozzák, másiknap nem, és ez már nem is új neki. Így volt egy hónapja, így volt két hete, így volt tegnap. Ezt szokjam meg? Hogy minden így működik? Komolyan azt várjátok tőlem, hogy ezt szokjam meg? EZT NEM FOGOM! A ROHADT ÉLETBE EZT AZTÁN NEM FOGOM

2009. febr. 4. 22:29| ryoga |

2009. febr. 1.

A feledés éjszakája

Az ismeretlen palota elcsendesedett. A herceg kompániája nyugovóra tért a vendégfogadó falak között. Maga a herceg egy kis, meghitt szobában feküdt egy táncosnő társaságában, akit a vendéglátója a szórakoztatására rendelt aznap éjszakára, mert a herceg szemet vetett rá a korábbi ünnepségen. Holott ő nem szívlelte az ilyen ajándékot. Kegyetlennek és üresnek tartotta az efféle szórakozást. Az éjszaka elején mégis beszélgetni kezdett a lánnyal. A mosolya és a viselkedése elindítottak valamit a hercegben. A táncosnő nyugtalan volt és akaratos, követelőző, mintha nem is egy herceggel feküdne egy ágyban. Mégis amikor a lány először közel hajolt hozzá, szürke fátyol hullt a herceg szemére. Feledni akarta a múltját. Órák teltek el. Szabad volt.

Kora hajnali órák még ébren találták őket. A napkelte még kicsit váratott magára. A szobát belengte kettőjük szerelmének illata. A lány a herceg ölében ült az ágy szélén de a herceg gondolatban máshol járt. Félt és hirtelen idegennek érzett mindent magától, ami történt. Kerülte a gyönyörű lány tekintetét, amit az imént még és előtte órákig úgy fürkészett. Különleges cicaszemei voltak melyek világítani látszottak a sötétben. Ő a valóságba húzta vissza karjával a herceget, és lágy hangon kérdezte tőle. „Mi baj van?” A herceg nem nézett a táncosnő szemébe, a hallgatása pedig többet is elmondott, mint a szavaival tudott ez után. Nem volt szabad. A lelkén még a régi kedvesének béklyói feszültek. S gyakorta kereste őt az együttlét különböző mozdulataiban, az alatta lélegző test rezdüléseiben, ahogy összekulcsolódtak az ujjaik, ahogy megfeszültek a combjaik. És mindig rájött, hogy mennyire más.

Az a régi hercegnő halott volt. Visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul eltűnt, és nem maradt más belőle, csak egy kísértet, csak bűntudat. Holott a herceg rég nem volt már bűnös. Bármit követett is el hajdanán, mindig a szerelem rabja volt, és ebben a rabságban megbűnhődött és feloldozást nyert. De abban a pillanatban, mikor a múltja erőt vett rajta, ismét helytelennek érezte a helyzetet és szívesen menekült volna el, ellökve a lányt magától.

Azonban a lágy hang és egy ölelés gyengédsége észhez térítették. Odakint egyre világosabb lett az ég, már jól lehetett látni a szobában, épp csak a homály lágy selyemfátyla fedte a testeket. Ekkor csoda történt. A herceg hirtelen bízni kezdett a lányban, közel húzta magához. A szobába áradó sejtelmes hajnali sugarak fényében szemét végigfutatta a combja, a dereka, a háta tökéletes íven, majd a kezével is követte ezt az ívet, végigúsztatva a kintről befolyó sugarakban. Erősen fogta a lányt, akinek a teste hátrafeszült ebben a pillanatban, hogy tekintetét a férfiébe fúrhassa. A herceg engedett neki, megadta magát, hajlandó volt megmutatni gyengeségét, és felfedni gondjait, szólt is a lányhoz. „A volt kedvesem szelleme…” Arra számított, hogy a táncosnő ellöki magától, hideg lesz és kimért, elvész a szeméből az a nyitott ragyogás. Ám nem így történt. Megértette őt, ujjaival a férfi hátába kapaszkodott és magához húzta. A herceg lelke felpezsdült. Megnyugodott és megcsodálta még egyszer a kezei között lélegző test csodálatos vonalait. Végre abban a pillanatban tényleg kettesben volt a cicaszeművel. A lélegzetüket visszafojtva kapaszkodtak egymásba, ebben a bizonytalan ürességgel teli világban.

Amikor aludni készültek, már jött fel a nap. Szembe fordulva még sokáig nézték egymást, nevettek egymáson, félredobva a tiszteletet, csókokat váltottak, majd a lány a másik oldalra fordulva hozzásimította testét a férfiéhez, lehunyva szemét. Mielőtt aludt volna, a herceg látni vélte a napkeltét. Nem volt vörös. Sejtette még, hogy bár fontos állomás, ez még nem az útja vége. Habár egy lépéssel közelebb került talán a boldogsághoz, tudta, hogy még aznap mindent otthagynak és indulnak tovább…

2009. febr. 1. 23:48| ryoga |

2009. jan. 16.

Mellettem állsz, de érzem távol jársz.
A zene andalít, csak nékünk szól.
Még át is ölelsz, ez a perc enyém, átjár a boldog remény.
Egy édes tánc, egy végsö bús románc, egy könnyes búcsúzás,
Nincs folytatás.
Itt állsz és vársz még, én is várok rád.
Úgy fáj, a szívembe tép.
Százezer féltés, bár ölelsz, ma még.
Úgy fáj, hogy nem vár a híres happy end.
Szép volt az álom, de mond hova ment?
Most még, még itt vagy és ez a perc oly szép.maradj még!
most még, most még.
Mi várhat reám, ha messze mész, csak kín és gyötrődés.és
még úgy fáj, hogy nem vár a híres happy end.
Szép volt, de nagyon, fáj most ez a csend.
Itt álltál, közel volt a boldogság.
Itt állsz még vársz,de nincs tovább!!

2009. jan. 16. 22:59| ryoga |

2009. jan. 14.

A herceg Keletnek indul

A herceg óvatosan tette a homokba könnyű csizmáját miután leszállt lova hátáról. Kioldotta arca elé kötött kendőt. Kikötötte lovát, majd elindult. Léptei átszellemülten vezették a sátorváros belsejébe, az aprócska oázis szívéhez. Ott egy sátorra lelt, nem különbre a többinél, de amint felismerte, megváltozott, folyósnak érezte a homokot a lába alatt, léptei nehezek lettek, és bizonytalanok, mint a jövő. Mikor odaért elhúzta a sátor függönyeit és belépve egy öreg emberre talált, aki a szoba közepén lévő üveggömbre meredt. Az öreg jós üveges tekintetét lassan emelte az érkezőre. A jós megszólította a herceget.

- Hát eljöttél herceg, hogy megtudd mi vár rád az előtted álló hosszú úton.

- Elért a szabadság, öreg. S most, hogy szabad vagyok, mit tehetnék mást, élnem kell a szabadsággal. Várom az örömeit. A határtalanságot, a tiszta erőt, a lehetőségek ezreit. Elindulok, hogy megváltoztassam a világot. Káosz vagy igazság, félelem, vagy rajongás. Az erőm meg van mindkettőhöz, és enyém a választás. Ez szórakoztat.

- Veszélyesek szavakat szült az elméd, herceg. Voltak már több százan nagy emberek, akik eljöttek hozzám, s ők is így vélekedtek a szabadságról. A sorsuk ugyanaz lett, szörnyű sors, mondhatom, szörnyű. Félj a szabadságtól nagy ember.

- Mitől félnék, hiszen a magam ura vagyok, s százezrek lépnek a nyomomba, s hallgatnak szavamra, követnek a halálba, ha kell.

- Herceg, van hatalmad, de egy ember nincs, herceg… Nincs egy ember, akit szeretnél!

- Vigyázz a szádra! – rántotta elő szablyáját a herceg az öreg, szakállas jós felé.

- Most tedd le a kardod, még hallani akarod, amit a gömb üzen neked. A herceg várt egy kicsit, izzott a tekintete, de végül leengedte a kardját.

- Kegyelmed végtelen, hercegem. A gömb üzenete a következő: Keletre indulsz, nagy és veszélyes utakon fogsz járni. Utadban a sivatag, a kereskedők, ellenségek, a banditák, mind akadályozni fognak, de a te utadra a Mars ereje ír jelet, győzni hívattál az utadba állók felett. Egy messzi császár birodalmáért indulsz el, utadon pusztulás és újjáépülés fog kísérni.

De akkor, amikor megérkezel, elsüllyed a világ, fény árad szét, és míg a felkelő Nap vörös sugarai elkápráztatnak a kardod ismét leengeded.

- Mit jelentsen ez, öreg? Mit jelent, hogy a kardom leengedem… Mi történik a csatákkal?

- Nem tudom a válaszokat… Az úton járni sohasem, olyan egyszerű, mint látni azt a végéről. Szabadság herceg. Nehéz a szabadság, és vigyázz, hogy jó döntéseket hozz.

- A szabadság erőt ad, hogy bármit megtehess, hogy véghez vidd minden akaratod.

- De tudd, hogy a szabadság a legnehezebb út. A szabadság magánnyal jár. Végtelen magánnyal. Mint a csillagok ragyogsz az éj egén, de egymagad vagy, távol a többi csillagtól, s fényük csak gombszemnek látszik onnan. Magányos és szomorú út vár rád. Féltsd a lelked a szabadság mámorától.

A herceg dühös lett kardját fenyegetően emelte, majd hüvelyébe dugta. Az öreg jós őszinte szavai szíven találták, fájdalom költözött a lelkébe, amint visszaindult a lováért. A vörös napkeltén gondolkozott, látni akarta. Az odáig vezető út minden küzdelménél és dicsőségénél jobban vonzotta a rejtély, a felismerés, amiről tudta, hogy a végén várja. Szinte el sem akart már indulni. Szabadság… Nincs szabadság. Keletnek kell indulni. A lova nyugtalanul kavargatta a homokot és nyerített. Eloldotta, felült és elvágtatott Keletnek, ahol a serege már várta őt. Nem volt mit tenni, a szabadság lett a rabsága.

2009. jan. 14. 21:02| ryoga |

2009. jan. 12.

Igen, látlak téged
Mással vagy és feledni
Próbálsz.
Én, sajnos ellened vagyok.
Puszta létezésem
Rémálom és ingaóra.
Ott kalapálok a lehunyt
szemed alján.
Bár ne okoznál fájdalmat, én
Hinteném feléd búcsúztató
csókom. Ha már úgy sincs
remény. Mert úgy sincs
Remény.
Én szívesen hidegen hagynálak
Utadon járva, mit sem várva.
De te marsz és tépsz ahol érsz.
Inkább nyújtsd a kezed, gyengéden
És én nem nyúlok felé.
Kezet sem csókolok, s
nem kapaszkodom belé.
Kárhozott vagyok. S egy ördög
fütyül a fülembe, meg se hallom.
Panaszos a dallama
De valami újat dúdol a
a vállamon.
Tudom, hogy vállalom

2009. jan. 12. 21:06| ryoga |

2009. jan. 10.

Tizedike

Volt egyszer régen valahol, egy fiú, meg egy lány, akiknek minden hónap tizedikéje ünnep volt. A lányt elvitte egy téli vihar, a fiút pedig elemésztették a fagyban töltött éjszakák... Minden történet úgy ér véget, hogy kezdődik egy új. Nem volt mit tenni, a fiú hazatért.

2009. jan. 10. 16:59| ryoga |

2009. jan. 6.

A kezdet nehéz, a folytatás még nehezebb,
de a legnehezebb a befejezés

Úgy vettem észre bizony, amikor belekezdünk valamibe, vegyük például valami írhatónak a megírását (könyv, novella, vers, dolgozat, stb...), akkor még sok minden hajt minket. Ott az újdonság varázsa, ami inkább csak táplálni látszik a friss erőt, amivel belekezdtünk. Elkezdünk működni és hirtelen minden ami eszünkbe jut használható, értelmes, erre is lehet indulni, arra is tapasztaljuk. Látjuk az esélyeinket írhatunk így-úgy, próbálgathatunk, hiszen még csak kezdjük, ha valamiben már az elején akadály lép fel, megkerüljük egy másik úton. Annyi mindenen változtathatunk, semmi sincs el döntve, minden gondolatunk vonzó lehet, eszünbke jut, hogy igen majd ez a hősünk el fog jutni oda, és ott mekkora kalandban lesz része, már a szavakat is megtervezzük amivel pokolba küldi a sátánfajzatot, vagy már arra gondolunk, hogy ez a rész biztosan lehengerli a közönséget, meggyőgyi a tanárt. A dolog nehézsége, amikor ezt a felgyülemlő színes kuplerájt, rendbe kell rakni. Válogatni kell. Dönteni kell, le kell számolni, bizonyos csábító lehetőségekkel. Fel kell adnunk, hogy másról írunk. Arról kell aztán, ami mellett döntöttünk.

Minden készen áll, kiválasztottuk az eszközöket. Tudjuk mit akarunk. A színes gondolatok helyét, amik szinte álmodozásnyiak és pille-könnyedek voltak, felváltják az ügyes megoldások, a kicsikart eredmények, és a verejtékkel szült bizonytalanságok. Mert elkezdtük. Ekkor már csinálni kell. Ha valahogy elkezdtük, úgy kell csinálni, úgy ahogy döntöttünk. Variálhatunk, újítgathatunk, de kötve a kezünk, mert ha eltérünk az irományunktól, az nem halad tovább. Az ötleteink fakulni kezdenek, kétség lép fel, hogy amit akartunk az jó-e úgy, ahogy elterveztük. Eljutunk a várva-várt jó részekhez, és rájövünk, hogy ez sem lett olyan, mint amilyennek szerettük. Le kell írni azt is amit, nem akartunk eredetileg, mert kellett, hogy folytassuk.

Befejezés. A befejezés már a szívünket is megterheli, nem csak az elménket dolgoztatja. Van mögöttünk valami, amibe annyi energiát fektettünk, amiért küzdöttünk, variáltuk a legjobb tudásunk szerint a lehetőségeinket, újítgattunk s azt érezzük jobban is lehetett volna. Véglegesen le kell mondanunk bizonyos már az elején felsejlett csodálatos gondolatokról, mert azoknak már nincs helyük. Meg kell értenünk azt, hogy ami a művünk lett, nem teljesen az, aminek akartuk legyen. Tudjuk, hogy lehetett volna másképp,de kiadjuk a kezünkből, és amit már elbírálnak, azon nem lehet változtatni. Amit alkottunk kénytelenek vagyunk lezártnak tekinteni.

Persze az alkotás, lehet ettől még jó vagy rossz, akár tökéletes is, de a folyamat 3 fő részén így fokozódnak a nehézségek...

Hasonlít az ilyen iromány az életünk többi területéhez, ahhoz is amit két ember kapcsolatának nevezünk. Mindenbe belekezdünk, csináljuk, majd befejezzük. Az életünk is alkotás.

2009. jan. 6. 22:35| ryoga |

Először is szánok egy bejegyzést arra, hogy kifejezzem - Igen, nagyon jó így!- Nagyon szépen köszönöm a gyors és szép munkát Ai-channak. Egy este csak kinyögöm, hogy szeretnék új blogot. Csak annyit kért, hogy válasszak képeket a dizájnhoz, én kerestem párat és lám, csodák csodája, amint ráér, tán egy napra rá, kész a vadonatúj blogom és a legaranyosabb képek, a legjobb elrendezésben vannak rajta ^.^" Hát nem egy angyal? Már tegnap is lett volna kedvem blogolni, csak inkább oroszra kellett volna tanulnom, amit azért ímmel-ámmal meg is tettem.

A dizájn hirtelen jött ötletből fakad, Full Metal Panic című 3 szériás animesorozatból valók a képek. Ezt az animét, asziszem Magyarországon is lehet látni, az animecsatornán, meg DVD-n is meg lehet kapni. Hozzám, most annyi köze van, hogy jelenleg ezt nézem (már másodjára), és nagyon szeretem. Romantikus, röhögős, harcolós, komolyos. És elbűvölően szép, jópofa lány karakterek vannak benne, akiket lehet szeretni, s keresni másaikat a valóságban :) Biztos a fiú karakterekre is igaz. A lényeg, hogy most ez így tetszik! Remélem azoknak is akik majd ide tévednek :) Nektek!

Ezen az új blogon nem igazán a mindennapjaimről akarok beszélni, hanem inkább az élet kisebb-nagyobb dolgairól. Gondolatokat akarok bugyborékoltatni itt, mint egy vízipipában a füstöt, megszűrni és aromát nyerni belőle... Majd megesik, hogy néha karcos lesz, néha meg csak füst, de nem akarok színvonaltalan lenni, törekszem ellene. És mindenkit bátorítok majd kommentelni. "Comment or Die"-ez lesz a fáma. Hát akkor bele is kezdek.

2009. jan. 6. 22:08| ryoga |

2009. jan. 5.

2009. jan. 5. 19:00| ryoga |